Három búvár mentette meg a csernobili robbanás után Európát!

Azoknak, akik 1986-ban már felfogták mi történt Csernobilban és mit jelentett ez Európára nézve, talán hihetetlen, de mindez már több mint 30 éve történt. Talán még a napot is fel tudod idézni, amikor értesültél a borzalmas tragédiáról. Én aznap nem voltam suliban, helyette a kertben napozgattam, mert szép idő volt. Amikor a rádióban elhangzott a felhívás, hogy megkérik a lakosságot, innentől fogva hetekig ne tartózkodjanak huzamosan a napon, kicsit beparáztam. Jöttek a félelmetes hírek és sokan jód oldatot szereztek be és itták, hogy ellensúlyozzák az esetleges következményeket. A rádió és tévé azt harsogta, ne együnk salátákat és ha lehet, még tejet se, mert a tehenek rádióaktív füvet esznek. Nagy volt a félelem itthon. Az emberek semmit sem tudtak erről igazán, csak érezték, hogy valami végzetes dolog történt, ami akár súlyos hatással is bírhat rájuk nézve.

1986. április 26-án, éjjel egy óra 23 perckor történt a robbanás a csernobili atomerőműben: kettő, egymás után. Az első szétzúzta a reaktor hűtőrendszereit, a második pedig felrobbantotta a magot, így radioaktív anyag jutott a környezetbe.

A csernobili atomerőmű 4-es reaktorblokkja az 1986-os nukleáris baleset után


Az így keletkező tűz három napig tartott, rengeteg szennyezést juttatott az atmoszférába. Ezt többé-kevésbé mindenki tudja. Van viszont egy kevésbé ismert története a katasztrófának. Tíz nappal az első robbanás után egy másik, az előzőnél is komolyabb fenyegetés is megjelent a csernobili atomerőműnél: egy vészhelyzetekben használt medence a robbanás szélén állt, ezt használták a lángok ellen a tűzoltók. A nukleáris reakció moderátora ebben a típusban még grafit volt, nem pedig víz, mint a mai reaktorokban; ezért tudott égni, ezért kellett oltani.

 

A reaktorban addigra agyag, homok és bór volt: ezeket helikopterekkel juttatták oda, így próbálták megfékezni a tüzet. Az eredmény lávaszerű anyag volt, felgyűlt a reaktormag körül, lassan átégette volna magát, majdnem elérte az alatta található vizet. Ha odáig eljutott volna, a keletkező gőz, tömeges robbanások, az abból keletkező radioaktív csapadék Európa nagy részét radioaktív sivataggá változtatta volna. Kontinensünket a földdel tette volna egyenlővé.

Az egyetlen mód, hogy megszabaduljanak ettől a víztől, az volt, ha kinyitják a kapukat, leeresztik a medencét. Ezt viszont csak úgy lehetett megoldani, hogy valaki alámerül az erősen radioaktív és szennyezett víznek. A vállalkozókat szinte azonnali halál várta.

Három férfi jelentkezett: Valerij Bezpalov és Alekszej Ananenko az atomerőmű mérnökei voltak, Borisz Baranov pedig szintén csernobili munkás. Pontosan tudták a veszélyeket, mégis lemerültek egy alap búvárfelszereléssel és egy lámpával, hogy megtalálják a szelepeket. Bár Baranov lámpája elsüllyedt, miközben merültek, sikerült megtalálni a megfelelő szelepet, kinyitották a kapukat, és visszatértek.

20 ezer tonna víz folyt ki. A merülés nélkül a későbbi jelentések szerint egyértelműen termonukleáris robbanás következett volna be.

Ettől a folyadéktól kellett megvédeni a medencét és a reaktormagot. A két mérnök tudta, hol kell keresni a szelepeket, a munkás pedig egy lámpást vitt, hogy lássák, merre mennek. Bár a lámpás útközben elsüllyedt, a bátor férfiak megtalálták a szelepeket, és sikeresen teljesítették a küldetést.

Alekszej Ananenko, aki a tévének és az újságnak is interjút adott halála előtt, elmondta, hogy miután leengedték a 20 ezer tonna vizet, a felszínre érve ugráltak örömükben, hiszen sötétben tapogatózva is eljutottak a hatalmas medence szelepeihez, és amikor meghallották, ahogyan megindul a víz, tudták, hogy sikerrel jártak.

Valerij és Alekszej két héttel később haltak meg egy moszkvai kórházban, nem sokkal később pedig Borisz is. Alekszej halála előtt még interjút is adott a tévének.

Testük magas radioaktivitása miatt lehegesztett koporsóban temették el őket.